| -Olyan halk az este.A szél sem fúj,eső se hull,a madarak csendesen szálldosnak a kopott háztetők között.De valami annyira zavaros,mégis,mintha az ég zúdulna a vén földre.Benn a szobában,lassan elég az utolsó gyertya is,mi a halottaknak ég,rájuk emlékezik..azokra,akiket annyira szerettünk,féltettünk,hogy az emberi szó ahhoz nagyon,nagyon kevés!.Halkan kattog az öreg óra,a törött fenyőpolcon.A díványon a fiatal fiú..oly szépen, csendesen alszik, mintha a lelke már régen máshol járna.Az ablak tárva-nyitva,csak sötétséget látni,mégis érdekes.Érezni a dühöt,zavart,azt a szoktalan félelmet az éjben.A fiú egyre forgolódik,arcáról víz csorog,s halkan dünnyög valamit..valami pokoli,mégis édes dallamot.Mintha félne: a teste is remeg...de biztos csak álmodik!A gyertya is kifüstöl,az óra elhallgat..A tökéletes csendet,csak a házörző eb töri meg.Ő egyre zavartabb,valamit keres.Ugatása egyre erősebb,hangosabb és egyre dühösebb.A fiú álmában rúgdos,fogát csikorgatja,s a szél is feltámad.Egyre nagyobb a kényszer,hogy eltűnjek... bárhová innen!!Egyre csak nő a félelem,valami furcsa érzés kavarog,,,És egy pillanatra,mint az ájulás küszövén,minden elsötétül,elfogy a levegő.A parketta recsegése egyre ijesztőbb.ahogy rohanni kezdekMeg akarok szökni valami túlvilági,rejtelmes,oly szenvedélyes erőtől.A korhadt ajtó nyitva,mintha a sötétség száját látnám!Nem léphetek ki,hisz fölfal fogaival,de ha ottmaradok,lelkemet veszi el,teljesen megbolondít!Inkább a testem vigye,mint csodaszép lelkemet-gondolom!S futni kezdek a sötét,komor,halálos éjszkába!Már messze járok a háztól,de mégis nagyon félek!Nem tudok mit tenni,elmém összeroppan.Megbotlok egy gallyban és rögtön térdre rogyok.Segítségért kiáltanék,de nem jön ki hang a torkomon,nem is merek kiáltani!Úgyse hallanának!Egyre jobban remegek,mindenem megdermed és mély,de remélem örökre szóló álomba zuhanok.Mint egy beteges vén,kit a gépek éltetnek...alszom,de mindent hallok,mi köröttem történik.Hallom a madarakat,a bogarak hangjait,és hallom,ahogy a dühös szél tépi,marja a gyenge fűszálakat.Órákig hallgatom,de nem vagyok magamnál.Megszokom a halk neszt,de valami hirtlen fájdalom gyomromban...s mikor elcsitul,a szívemben érzem.Mintha kitépnék belőlem...Eltelik egy rút éj,szemem a napfény bántja,s kinyitom ...félve.Ott fekszem a temetőben...mellettem az öreg fa,miben éjszaka beteg lábam bukott el,s körötte a dús fű,mi alatt a holtak szelíden megbújnak,s éjjel azt nevetve símogatták.Egy hangos sikoly!!Kettéhasít a fájdalom..valahol, furcsa lelkemben! ..a fát megkerülvén látom a házat...azt a házat,ahova az éjjel valami ostoba kényszer elvezett.Szirénák villognak,ijedt tekintetek,s feketébe öltözött öregek,síró gyermekek rohannak az utcákon a vén házakból ki-be.A ház felé bicegek,s még most is nagyon félek.Ruhám bűzét érzem..s a vér szagát,mi kezeimre száradt.Azt a szerencsétlen,ocsmány,bűzös vért!A házhoz érve látom a fiút,éppen letakarják...Látom a szemeit..halványak,s dermettek..s benne az én szememet.Mi egyre erősebb,egyre gyorsabban tekinget..mintha elszívná erejét a halott szempárnak.Testén pedig ott a mély seb,a finoman hasított jel..egy szív..és a nevem belévésve.S a díványon vértócsa,mi már kezd megalvadni...Ahogy így nézgelődök,minden tekintet rám szegeződik.És a kés éle megcsillan szebemben...A szempárakban dühöt,haragot...és valami rejtett félelmet érzek.Nem akarom,fékezném magam,de egy hang felkiált belőlem:-Bocsánat! S ájultan esek el...Pillanatok mulva magamhoz térek,s letörölném könnyeim,de a lánc..a bilincs kezeimen...s körbefognak dühödt tekintetek.Hallom a suttogást...azt mondják: -A gyilkos!Az érzéktelen..A vér a ruhámon,kezeimen..szinte számban érzem az ízeit;ez az a vér,amely a fiú ruháin..az Ő vére!Pedig nem én tettem...vagy csak nem akartam?!Engem valami furcsa vágy vezetett hozzá el az éjjel..de nem akartam ölni!Most pedig ölük összetörve,a rácsokat szorítom..fejem a falba vagdosva véresre verem és a régi emlékek csapdájában zokogok..egyre jobban sírok.Hisz annyira,de annyira szerettem,hogy azt.... én már nem tudtam elviselni! |
AJÁNLOM AZ OLDALT
